A természet szeretete nálam egészen korán kezdődött. Ötéves lehettem, amikor apukámmal elindultunk az első közös túránkra. Onnantól nem volt megállás: minden hétvégén valami új helyet fedeztünk fel. Egyensúlyoztam a patakokon, fára másztam, a lejtőkön pedig versenyt futottam a gravitációval. Ezek a korai élmények mélyen belém ivódtak – valahol ott született meg bennem az a Maugli, aki ma is bennem él.

Madeirára nemcsak turistaként jöttem – egy idő után már hívott magához. Egyik pillanatban a repülő még a felhőkben járt, a következőben pedig kiléptünk közülük, miközben egy különös refrén szólt a fülemben. Akkor azt éreztem: megérkeztem. Olyan természetességgel történt minden, mintha csak egy álomba léptem volna át.

Az első túrákat barátoknak szerveztem. Nem volt terv, csak szerettem volna megmutatni nekik, amit én is felfedeztem. Ők voltak azok, akik azt mondták: „Ez az, amit csinálnod kéne.” A Madeirai Maugli valójában az ő ötletük volt – én csak beletettem a szívemet, a lábaimat és a hátizsákomat.

Nem mindig volt könnyű. Volt időszak, amikor elfogyott a pénzem, és csupán néhány zabkására futotta. Egyedül a karácsonyi időszak húzott ki a gödörből, amikor újra jöttek az önismereti társasjáték rendeléseim. Mégis: sosem kérdőjeleztem meg, hogy jó helyen vagyok.

Azóta több száz embert vezettem végig a sziget rejtett ösvényein. Sokan közülük nem csak a természetet fedezték fel – hanem valamit önmagukban is. Emlékszem például arra a hölgyre, aki először mezítláb sétált patakban, vagy arra, aki útközben egy mély félelmét győzte le.

Madeira tanított meg jobban kiállni magamért. Arra, hogyan bánjak a pénzzel, hogyan legyek jobb társ, barát, vagy vállalkozó. De ami a legfontosabb: újra megtanított játszani és élni. Nem a járt úton járok – inkább csinálok egyet magamnak, ha kell, a dzsungelen át.

A célom? Hogy ne csak egy túravezetőként emlékezzenek rám, hanem mint az az ember, aki megmutatta nekik a saját Édenkertjüket – odakint és odabent is.